Isten megteremtette az embert férfivá és asszonnyá, hogy a házasság rendjében éljenek együtt. Nemcsak azt engedi meg, hogy a házastársak eszközei legyenek emberi életet teremtő munkájában, hanem azt is akarja, hogy krisztusi (önfeláldozó) szerettel szeressék egymást (Ef 5,22-), és halálig tartó hűséggel ragaszkodjanak egymáshoz (Mt 9,5).

A házasság isteni rendje

Az ember a házasságnak az isteni rendjét sokszor elviselhetetlennek érzi (Mt 9), de ha alkalmazkodik hozzá, akkor nemcsak elviselhetővé, hanem a földi boldogság forrásává is válik. Mert Isten nagyon jónak alkotta világát, és áldását adta az ember házassági szövetségére. Az egyházi esketés bizonyságtétel a házasságnak erről az isteni rendjéről.

Amikor az egyházi esketés szükségességét hangsúlyozzuk - a polgári házasságkötés mellett -, akkor különbséget teszünk a törvényesen érvényes és az Istennek tetsző házasság között.

Hazai törvényeink szerint a házasság érvényességéhez szükséges az, hogy a felek önként és nyilvánosan, anyakönyvvezető és tanúk előtt kijelentsék házassági szándékukat, és hogy az anyakönyvvezető a törvényes feltételek megléte alapján megkötöttnek nyilvánítsa házasságukat. Egyházunk ezt a törvényes rendet elfogadja, és érvényesnek tekint az állami anyakönyvvezető előtt kötött minden házasságot.
Az úgynevezett tartós élettársi kapcsolatban élőket is arra ösztönzi, hogy viszonyukat rendezzék, és házasságkötéssel törvényesítsék. Az Istennek tetsző házasságnak ezen kívül az is feltétele, hogy a házasfelek elfogadják és kövessék Isten rendjét, amely kölcsönös szeretetet és halálig tartó hűséget követel tőlük.

Az egyházi esketés

Nem más, mint kétoldalú bizonyságtétel a házasság isteni rendjéről. Egyrészt az egyház tanúskodik róla szentírási igék olvasásával, igehirdetéssel, és azzal, hogy megkérdezi házasságra lépő tagjait, elfogadják-e maguk számára érvényesnek ezt a rendet? Másrészt a házasságra lépő egyháztagok tesznek bizonyságot a házasság isteni rendjéről azzal, hogy házasságuk ügyét Isten es a gyülekezet elé viszik, és esküvel megerősített válaszukban kijelentik azt a közös elhatározásukat, hogy házasságukat nem a maguk elképzelése vagy a világ szerint, hanem Isten szándéka és Jézus URunk tanítása szerint akarják megélni - halálig tartó hűségben. Ehhez a szándékukhoz kérik a gyülekezet imádkozó segítségét és Isten áldását. A lelkész ezek után köti őket egybe Isten igéjével es áldásával (Mt 9,6) és a gyülekezet ezek után kéri rájuk Isten kegyelmét, Szentlelkét és áldását.

Az esketés tehát nem csak igehirdetési alkalom és a házasság megáldása. Nélkülözhetetlen eleme a házasságra lépők bizonyságtétele arról, hogy házasságukat Isten rendje és tanítása szerint értelmezik, és ezt maguk számára kötelezőnek vallják. Ebből következik annak feltételezése, hogy mindkét fél többé-kevésbé tudatos vagy legalábbis jóhiszemű keresztyén. (Mivel senki szívébe nem láthatunk bele, elfogadjuk, hogy mind a két fél fenntartás nélkül vállalja az egyházi esketést a kérdésekre adandó válaszokkal és a teljes esküvel együtt.)

Enélkül az egyházi esketés nem végezhető el. Ez ellentétben volna lényeges tartalmával..

Ez nem jelenti sem a keresztyén, sem a nem keresztyén vagy nem hívő fél megbélyegzését, vagy a velük való testvéri kapcsolat megtagadását, sőt inkább a lelkész lelkipásztori gondozásával, a gyülekezet pedig imádkozó szeretetével veszi körül őket, hogymegvalósuljon rajtuk Istennek az a szándéka, hogy "minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson".

Különböző felekezetű keresztyének esketésének egyházunk részéről nincs akadálya, ha mindkét fél fenntartás nélkül vállalja az esketést a kérdésekkel és a teljes esküvel együtt.

Elváltak esketése

Mivel az egyházi esketés bizonyságtétel a házasság isteni rendjéről, nem magától értődő az elváltak esketése. Jézus a mózesi törvénynek az elválásra vonatkozó rendelkezéseivel szemben egyértelműen nyilatkoztatja ki a házasság felbonthatatlanságát. Az apostoli hagyomány kivételesen elkerülhetetlennek tartja az elválást, de szintén egyértelműen jelenti ki, hogy az újabb házasságkötés ilyen esetben is ellenkezik Isten rendjével. Az egyház ezért mindig törekedett az elvált vagy válni készülő házasfelek összebékítésére, és ellenezte az elváltak újabb házasságkötését, hogy nyitvamaradjon a kibékülés lehetősége.

Ha az elvált egyháztag mégis újabb törvényes házasságot kötött, akkor egyházunk ezt a házasságot is érvényesnek és felbonthatatlannak tekinti, bár vallja, hogy ez az állapot ellenkezik Isten rendjével és Jézus tanításával ugyanakkor mindezt az elvált fél/felek személyes lelkiismereti, hitéleti ügyének tekinti.

Ha az elvált egyháztag újabb házasságkötés után jelentkezik egyházi esketésre, a lelkésznek nem az a feladata, hogy a jelentkezőket elválásra bírja, vagy hogy ítélkezzék felettük. Az elváltnak tehát nem azzal kell készülnie újabb házasságára, hogy magát menti, és a felelősséget a másik félre hárítja, hanem azzal, hogy tanul házasságának felbomlásából, felismeri, elismeri és megbánja a maga bűnét, hibáját, és azzal az elszánással tekint előre, hogy Isten segítségével harcol bűnei ellen. Így remélheti, hogy bűnbánaton át új élet lehetősége nyílik előtte új házasságában, amelyen megnyugodhat Isten áldása, mert ő nem veti meg a bűnbánó szívet. Ilyen reménységgel vállalja egyházunk az elváltak esketését, és lelkipásztori szolgálatával mindent megtesz azért, hogy az újabb házasság maradandó és boldog legyen.

Tegyünk-e esküt vagy sem?

Újra és újra felmerül az eskü és ezen belül a házassági eskü teológiai igazolhatóságának kérdése. Az evangélikus egyház hitvallásos álláspontja az, hogy a keresztyén ember hivatalos esküt tehet (ÁH XVI), Jézus nem az eskü, hanem az esküdözés ellen szól, és Istent tiszteljük, ha nevét jó és igaz ügy erősítésére használjuk (Nagy Káté, 2. parancsolat). Az esküt tehát nem lehet elvileg helyteleníteni.

A házassági eskünek két lényeges pontja van. Az egyik ténymegállapítás: a házastársi szeretet megléte. Erre lehet esküt tenni, ha megvan. A másik ígéret: a halálig tartó házassági hűség. Mivel ez az emberi lehetőség (justitia civilis) határain belül van, erre is lehet esküt tenni. (Eltérően a hitben való megállás ígéretétől, amelynek teológiai helyességét a konfirmációi fogadalomnál joggal kérdőjelezték meg. Maga az eskü szó rokon az esedezéssel: lényege szerint Isten segítségül hívása az életre szóló elhatározásunk mellett.) Két nyomós ok van arra, hogy az esküt megtartsuk esketési rendünkben, és az egyházi cselekményt is esketésnek nevezzük: Megszüntetése azt a benyomást keltené - nem minden ok nélkül -, hogy alkalmazkodunk a kor szelleméhez, és nem vesszük komolyan a házasság szentségét.

A házassági eskü majdnem kizárólagosan magyar szokás, első nyomai a reformáció korában éppen evangélikus területen mutathatók ki, és ezt ma minden magyarországi egyház gyakorolja. Ebből a történeti és élő közösségből nem lépünk ki.

A házasulandók előzetes jelentkezését egyházunk megkívánja tagjaitól. Ezt a lelkész az adatfelvételen kívül felhasználja arra is, hogy tanítást adjon a házasság isteni rendjéről. Alkalmas kiinduló pont az esketés rendjének ismertetése. A lekciók és az eskü szövege alapján lelkipásztori beszélgetés indulhat a házasságról: arról, hogy mi az Isten szándéka a házassággal.

Forrás: http://tata.lutheran.hu

A keresztség az Úr Jézus Krisztustól rendelt szentség, amely által Ő maga vesz fel minket egyházába, és bűnbocsánatot, életet és üdvösséget ad azoknak, akik hisznek őbenne. Ezért a keresztség egyszer s mindenkorra szól, és ha a Szentháromság nevére történt, érvényes keresztség, bármely keresztyén felekezet vagy személy végezte.

Hogyan történik a keresztelés az evangélikus egyházban?

A keresztelés vízzel történik, de érvényessége nem függ a víz mennyiségétől. A víznek azonban a keresztelésnél az újjászületésre és a megtisztulásra utaló jelképes értelme is van. Az egyházban kialakult háromféle forma: az alámerítés, a leöntés és a meghintés (immersio, superfusio, aspersio) közül a leöntést, kivételesen a meghintést alkalmazzuk. Kereszt rajzolása vízbe mártott ujjal nem tekinthető érvénytelen keresztelésnek, de állandó gyakorlata helytelen, mert így nem érvényesül a víz jelképes értelme. Az alámerítést az evangélikus egyház nálunk nem gyakorolja.

Egyházunk a gyermekkeresztelést gyakorolja

A keresztelés fő része a személyre alkalmazott szerzési ige, amelyet a víz használata közben mondunk: „N.! Megkeresztellek téged az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” Ez az az ige, amely a vízzel együtt a keresztséget alkotja, azért végső szükség esetén ez is elég az érvényes keresztséghez. Kereszteléskor nem szenteljük meg a vizet a szerzési igékkel és keresztvetéssel, hogy így „egyesítsük” a vizet az igével. Mert a víz és az ige úgy alkot szentséget, hogy a víz használata közben mondjuk a személyre alkalmazott szerzési/szereztetési igéket. A keresztyén szülők gyermekeit azért kereszteljük meg, mert a keresztség szükséges az üdvösséghez, és Krisztus parancsolta, hogy kereszteljünk meg minden népet. Ezenkívül a gyermekkeresztség helyesen fejezi ki azt a tényt, hogy Isten kegyelme megelőzi hitünket, és hogy nem a mi hitünk, hanem Krisztus parancsa és Isten kegyelme a keresztség alapja.

A gyermekkeresztség azonban nem teszi feleslegessé, hanem sürgetően követeli, hogy a gyermek eljusson a Krisztusban való hitre, és ebben meg is maradjon. A szülők, a keresztszülők és az egyház feladata, hogy a megkeresztelt gyermekkel megismertessék az evangélium tanítását. Ezt a keresztyén hitükből folyó kötelezettségüket ismerik el azzal, hogy a keresztelésnél megvallják hitüket, és kijelentik, hogy akarják a gyermek megkeresztelését és hívő keresztyénné növekedését. Keresztszülőül keresztyéneket fogadunk el, és igyekszünk tartani azt a jó rendet is, hogy legalább az egyik keresztszülő - ha lehetséges - evangélikus legyen. Különleges esetekben elfogadjuk a más nemkeresztény vallású (izraelita, mohamedán) "keresztszülőt" is, ilyenkor azonban mint keresztelési tanút anyakönyvezzük a "keresztszülőt".

Gyakran vetődik fel kétség az iránt, hogy a mai időben szabad-e vállalni a gyermekek megkeresztelésének kockázatát, mivel nem látszik biztosíthatónak keresztyén nevelésük és hitre jutásuk. Az egyház azonban sohasem a világ állapotára tekintve gyakorolta a gyermekkeresztséget, hanem azt Jézus keresztelési parancsára alapította, és arra az ígéretére, hogy az egyház minden időben megmarad, és üdvözítő munkáját az élő Úr rajta keresztül végzi. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Jézus parancsa kettős parancs: egyrészt keresztelésre, másrészt tanításra kötelez, és mindkettőt egyformán parancsolja. Nem a gyermekkeresztséget kell egkérdőjelezni, hanem az egyház hitébresztő és tanító feladatát kell komolyan venni: tanulnunk és tanítanunk kell megtartani mindazt, amit ő parancsolt.

És a felnőtt keresztelés?

Evangélikus egyházunk a lelkiismereti szabadság elve alapján megkereszteli és felveszi közösségébe azokat a felnőtteket, akik önként, a Szentlélek indítására kérik ezt. A keresztelés és felvétel előtt a lelkész megismerteti a jelentkezővel az egyház tanítását, hogy tudatos hittel és őszinte meggyőződéssel csatlakozzék egyházunkhoz. A lelkész a jelentkezővel közösen átbeszélik a Konfirmációi Káté anyagát, de a lelkész mindig tekintettel van a lelkész életkorára és különleges lelki szükségleteire is.

Forrás: http://tata.lutheran.hu

Az egyházi temetéssel az egyház arról a szeretetközösségről tanúskodik, amely minden élő és megholt tagját a Jézus Krisztusban összefűzi. Az egyház osztozik a gyászolók fajdalmában, részt vesz az elhunyt földi maradványainak eltakarításában, és bizonyságot tesz arról, hogy az élő Úr Jézus Krisztus az ember reménysége életben és halálban.

Nem azért végzi el a temetési szertartást, hogy ezzel az elhunytat vagy hozzátartozóit megtisztelje, és nem tagadja meg a temetési szertartást, hogy ezzel az elhunytat megbélyegezze, hozzátartozóit figyelmeztesse, vagy a gyülekezet tagjait fegyelmezze. A nyilvánvaló bűnben vagy hitetlenségben elhunytakról sem mond ítéletet, hanem azokat is Isten kegyelmébe ajánlja. A halálesetnél rendszerint az a legfájóbb, hogy felelevenedik a bűn és a felelősség tudata. Ez a halál fullánkja. Fáj az a gondolat, hogy elhunyt testvérünk élete bűneivel együtt jóvátehetetlenül lezárult, és fáj az a gondolat is, hogy az ellene vétetteket és mulasztásokat sem lehet többé jóvátenni vagy pótolni.

A halottakért való imádkozást a szentírás nem tiltja, és nem parancsolja. A megholtat röviden Isten irgalmába ajánljuk, de ezen nem megyünk tovább. A temetésnél megtartjuk a közös evangélikus szokásokat a helyzet és a helyi szokások figyelembevételével. A lelkész a ravatalnál rendszerint a holttest lába felől helyezkedik el, a menetben közvetlenül a koporsó előtt halad. A koporsót a sírhoz érkezéskor a sírba bocsátják, illetve az urnát helyére teszik. A sírnál a legmostohább körülmények között is elmondjuk a bevezető igét, a miatyánkot és az elbocsátást. A szertartás után a lelkész kezdi meg a szokásos háromszori földszórást: ezzel a lelkész és a gyülekezet jelképesen résztvesz elhunyt tagja földi maradványainak eltakarításában.

Forrás: http://tata.lutheran.hu